A négy vesém és én

Magyarországon mindenki ismeri Both Andrást vagy legalábbis a hangját. Ő az egyik legnagyobb magyar kereskedelmi televíziós csatorna “hangja” és kiváló színész. Sokan azonban nem tudják, hogy ő egyben a Nemzeti Vese Program nagykövete is. Miután dialízis kezelésen és két transzplantáción van túl, Both András időt szánt arra, hogy megossza velünk tapasztalatait.

Búcsú a veséimtől

1993-ban vagy 1994-ben már tudtam, hogy egy nap baj lesz a veséimmel. A vesebetegségemet akkor egy nagyon egyszerű fertőzés okozta.

Először munka közben vettem észre, hogy valami nincs rendjén. Egy próba során nem voltam képes a lábamon megállni. A kollégám vitt haza, azt hittük, hogy csak egy kis pihenésre van szükségem. A feleségem azonban aggódott, ragaszkodott hozzá, hogy keressünk fel egy orvost, aki ultrahangos vizsgálattal megállapította, hogy policisztás vesebetegségem van. Azt sem tudtam, hogy mi az. Az orvosom beutalt egy nefrológushoz, akitől megtudtam, hogy kromoszóma rendellenességről van szó. Előírta, hogy évente járjak vizsgálatra a betegség előrehaladásának ellenőrzésére, ez később fél éves periódusokra rövidült.

A nefrológusom először azzal biztatott, hogy valószínűleg nem lesz szükségem kezelésre egészen 50 – 60 éves koromig. Az élet azonban kiszámíthatatlan, hamarabb szükségem lett rá. Állandó fáradtság gyötört. Utólag már tudom, hogy ez annak a következménye volt, hogy a vesém nem tudta megfelelően átszűrni a véremet.

2003-ban felkerültem a várólistára, hogy vesét kapjak és azt mondták, hogy addig dialízis kezelést kell kapnom. Azt is megtudtam, hogy az én 0-ás vércsoportommal az átlagos várakozási idő hosszabb, mint a többi vércsoport esetén. Nem aggódtam a műtét miatt. Tudtam, hogy mire számítsak, mivel a nefrológusom megbeszélte velem a részleteket és úgy döntöttem, nem stresszelem magam olyasmi miatt, amire nincs befolyásom. Azt is a fejembe véstem, hogy egy elérhető veséről szóló riasztás még nem garantálja, hogy meg is történik a transzplantáció. Több tényező összehangolására van szükség a műtét elvégzéséhez.

A gépre csatlakoztatva

A dialízis központban tett első látogatásom alkalmával nem kezelésre érkeztem. Orvosi ellenőrzésre mentem és merő kíváncsiságból körülnéztem. A lehető leghamarabb ki akartam jutni onnan: “Mit keresek én itt? Ezt nem gondolhatják komolyan…” Ugyanakkor tudtam, hogy dialízis kezelés vár rám és ez tart majd életben. Amíg dialízis kezelést kaptam megpróbáltam élni az életemet és számomra élvezetes dolgokat csinálni. Hétvégén nagyobb szabadságom volt, bár szednem kellett a gyógyszereimet, figyelnem kellett az étrendemre és a folyadékfogyasztásra.

Ismét műtéten

A második veseriadóm szintén váratlanul ért. Ezúttal azonban már tudtam, mi vár rám. Rájöttem, milyen fontos, hogy jó viszonyban legyek az orvosommal. Megértette, hogy mit akarok és követtem az utasításait, hogy elérjem a célom, ami megkönnyítette az orvos dolgát is. Természetesen egy kis szerencse is közrejátszott. A műtéthez a betegnek egészségesnek kell lennie – nem lehet megfázva  influenzás vagy más vírusos betegsége.

Szerencsés voltam, hogy nem voltam beteg, amikor a második riadóm volt. Második alkalommal a műtét könnyebb volt, részben a gyógyszerek és a műtéti eljárás fejlődése miatt, és sokkal simábbnak éreztem a beavatkozást. Mivel tudtam, mit várjak,a pszichológiai része is könnyebb volt. Majdnem három év telt el a beavatkozás óta és hathavonta járok ellenőrzésre.

Az első riasztás és a műtét

A feleségem ennek ellenére előkészített nekem egy kórházi bőröndöt, melyet a szekrényemben tartottam. Így készen álltam az indulásra, amint riasztást kapnék. Ez meg is történt, még azelőtt, hogy elkezdtem volna a dialízist. “Jó reggelt Both úr!”- köszöntött a coordinator a telefonon. “Riasztása van.” Az élet ismét kiszámíthatatlan oldalát mutatta! Egy órám volt arra, hogy a klinikára érjek. Ekkor kezdtem pánikba esni.

Az agyam hirtelen villámsebességgel kezdett működni. Kivel beszélhetnék? Mit kell még megszerveznem? Gyorsan oda kellett érnem, de nem tudtam, hogy megkapom-e a vesét. Riasztáskor több beteget is behívnak és el kell végezni jónéhány vizsgálatot. A kórházban vért vettek, hogy megtalálják a legmegfelelőbb beteget a veséhez, és körülbelül egy óra elteltével megtudtam, hogy a vese az enyém lesz.

Nem igazán emlékszem a műtétre. Csak azt tudom, hogy mindenütt fájt, miután felébredtem. Akkoriban egy régebbi műtéti eljárást és érzéstelenítést alkalmaztak. Az orvosokkal és nővérekkel együtt ellenőriztük, hogy beindul-e a vese. Beindult! Ez után három vagy négy napot kellett várni, hogy meggyőződjünk róla, hogy a testem befogadta az új vesét. Amikor elérkezett a pillanat, összecsomagoltam és hazamentem.

A műtét után

Három hónappal később a dolgok rosszabbra fordultak. A nefrológus szakorvos elvégzett jó néhány vizsgálatot és kaptam egy implantátumot, egy cső alakú fémhálót egy szűk artéria tágításához a vese közelében. Végül a donorvesém működése megszűnt, de a vese ma is a testemben van!

Családi élet – az őszinteség a lényeg

Sokan kérdezték, hogy a családom hogyan tudta kezelni személyes utazásomat. Az őszinteség elkötelezettje vagyok, ezért már kezdettől fogva nyíltan beszéltem mindenkivel, beleértve a gyermekeimet is. Időnként meglátogattak a dialízis közben, így bepillanthattak életemnek ebbe a részébe is. Amikor megtudtam, hogy a graftom (donorvesém) nem működik, nem hagytuk, hogy ez a helyzet tönkretegye az életünket. Továbbra is kirándultunk és utaztunk, akkor is, ha ez körülményesebb tervezést igényelt.

Egészségesebben él a vesetranszplantált beteg?

A transzplantáció óta tudatosabban foglalkozom az egészségemmel. Az immunrendszerem gyengébb a szervkilökődés elleni gyógyszerek miatt, ezért vigyáznom kell magamra. Beveszem a felírt gyógyszereket és mindent megbeszélek az orvosommal. Amikor utazom, duplán ellenőrzöm, hogy minden gyógyszerből nálam van-e a megfelelő mennyiség. Ettől eltekintve – csak egy kicsit több odafigyeléssel és tudatossággal – ugyanolyan életet élek, mint bárki más.