Különleges interjú: semmi sem állhat Ricardo és a sport közé

Öröm beszélgetni Önnel, Ricardo. Inspiráló a kitartásról szóló története, de először meséljen nekünk egy kicsit magáról.

Ricardo García Salának hívnak és 1971-ben születtem Benejúzarban, Spanyolország tengerparti Alicante tartományának egy kis városában. Közel 20 évvel ezelőtt, amikor 26 éves voltam, kiderült, hogy krónikus veseelégtelenségben szenvedek, és eljön az idő, amikor majd dialízisre kell járnom, hogy életben maradhassak.

Olvasás, főzés, autók: mindannyiunknak vannak szenvedélyei az életben, az Öné pedig mindig is a sport volt. Megváltozott ez, amikor vesebetegséggel diagnosztizálták?

Mindig is a sport volt és a sport lesz a szenvedélyem. Nyolcévesen kezdtem kézilabdázni. A diagnózist követően hivatalosan ki kellett lépnem a csapatból, bár ameddig bírtam, folytattam az edzéseket. Három évvel később, 29 évesen kezdtem meg a dialízist. Természetesen nagyon nehéz volt elfogadni ezt a hírt ilyen fiatalon, amikor még ilyen hosszú élet áll előttem. De szerencsésnek érzem magam, hogy lehetőségem van dialízisre, és a kezelésmentes napokon tudtam tovább edzeni.

Hű, ez csodálatos! A többiek bizonyára megértették volna, ha abbahagyja az edzéseket, mégis mi ösztönözte arra, hogy ragaszkodjon a sporthoz?

Bár ez részemről nagy erőfeszítést igényelt, a vágyam, hogy sikeres sportoló legyek, erősebb volt, mint a fáradtságom. Próbáltam minél jobban egyensúlyba hozni a sportot és a kezelést azzal, hogy olyan heti menetrendet alakítottam ki, amely működött: keddenként és csütörtökönként 45 percet futottam; hétfőnként, szerdánként és péntekenként pedig bementem a központba dialízisre. Bár a csapattársaim meccsein nem tudtam részt venni, mindegyikre elmentem, így továbbra is a csapat tagjának érezhettem magam.

Mindenki, aki, vagy akinek barátja vagy szeretett hozzátartozója dialízisre jár, tudja annak értékét, de a dialízis időnként fizikailag és érzelmileg kimerítő lehet. Hogyan küzdött meg mindezzel és maradt optimista?

A kezelés első évei elviselhetőek voltak. Miután eldöntöttem, hogy rákerülhet a nevem a transzplantációs várólistára és megkezdődött a várakozás, a NephroCare csapat a dialízis központban folyamatosan bátorított és megtanított arra, hogy a jelenben éljek. A szívem mélyén hálás voltam a dialízisért. Végülis az életemet mentette meg! Az agyam viszont olyan volt, mint egy stopperóra, számlálgatta a napokat, órákat és perceket a legutóbbi sportolásom óta. Visszatekintve vicces belegondolni, hogy mennyire türelmetlen voltam, de ez ösztönzött!

Bár nem mindenkinek van lehetősége a transzplantációra, előnyökkel és hátrányokkal egyaránt jár, úgy döntött, Önnek megfelelő lesz. Mi az Ön transzplantációjának története?

Nos, a vesedonor megtalálása rengeteg várakozással és a reménytelenség érzésével járt. A tenerifei nászutunk alatt érkezett a hívás, amelyre oly sok évig vártam: volt egy vese, ami lehet, hogy jó lett volna nekem, és gyorsan vissza kellett volna térnem a kezelő kórházamba. De aznap már nem volt hazafelé repülőjárat, így elmulasztottuk az első lehetőséget a transzplantációra. A feleségem ennek ellenére bátorított, hogy élvezzük tovább a nyaralásunkat, és így is tettünk.

De végül kapott egy második lehetőséget is, igaz?

Igen, kaptam! Telt-múlt az idő, míg végül egy napon, 2006. április 28-án, 4 év és 10 hónap kezelést követően eljött az én időm: kaptam egy megfelelő donor vesét. Szerencsés voltam, hogy a műtét sikeres volt, és a felépülés után képes voltam újra nekiállni sportolni, de ezúttal a hegyi kerékpározást választottam. Lassacskán újra formába lendültem, és minden edzés alkalmával jobban és erősebbnek éreztem magam. Ekkor döntöttem úgy, hogy csatlakozom a helyi kerékpáros klubhoz Benejúzarban.

Így a dialízisnek, majd később a transzplantációnak köszönhetően képes volt arra, hogy néhány módosítással folytassa a diagnózis előtt kedvelt tevékenységeit. Például a kézilabdáról kerékpározásra váltott. Milyen szerepet játszik a kerékpározás ma az életében?

Ez több, mint csupán hobbi: mióta csatlakoztam a klubhoz, a lehető legtöbb hegyi kerékpáros versenyen részt vettem. 2012-ben teljesítettem az első versenyemet Guardamar del Segura-ban, Alicante egy közeli tengerparti városában, majd San Miguel de Salinas-ban, amely egy kis falu ugyanennek a térségnek egy belső részén. 2014-ben újra versenyeztem San Miguel de Salinas-ban, Albatera-ban, és a legnehezebb pályán, Crevillente-ben is. Emellett háromszor elkerekeztem Espinardoból Caravaca de la Cruzba is, ami 90 kilométeres távot jelent. Ezek mind igen megterhelő utak.

Mire gondol kerékpározás közben?

Verseny közben mindig az utolsók között vagyok, de a verseny számomra a saját kihívásaim leküzdését jelenti, nem a nyerésről szól. Leginkább az számít, hogy részt veszek benne és végigcsinálom, és erre összpontosítok. Azok után, amin keresztülmentem, amikor beérek a célba és örülnek nekem az idegenek és a barátaim is, az milliókat ér.

Bárki megmondhatja, hogy a célok kitűzése segít a feladat teljesítésében. A közeljövőt tekintve milyen céljai vannak?

2015-ben ismét tervezem, hogy részt veszek a Crevillente 2015 versenyben, valamint a Marcha Vías del Tren-en is, amely a valenciai Potríestől az alicante-i Elche-ig vezet. Tavaly a táv 135 km volt, a magasságkülönbség pedig 1400 méter. Lássuk, idén mit tartogatnak számunkra!

A sporton kívül mi fontos még Önnek az életben?

Kedves feleségem, Loli, és gyönyörű kislányom, María. Szerencsés vagyok abban is, hogy olyan munkát végezhetek, amit élvezek – a biztosítási szektorban dolgozom vállalkozóként –, és közel 10 évvel a transzplantációt követően a fizikai erőnlétem fenomenális. Hálás vagyok a gondoskodásért, amit az Orihuela központ orvosaitól, ápolóitól és asszisztenseitől kaptam a hemodialízis kezelések alatt, és természetesen köszönettel tartozom az Alicante-i Egyetemi Kórház nefrológiai csapatának is, amelyet Dr. Antonio Franco Esteve vezet.

Ahogy azt személyes tapasztalatából is tudja, a krónikus betegségben szenvedőknek fontos, hogy távlatokban gondolkodjanak, és a legtöbbet hozzák ki az életükből. Mit remél, mire fogja az Ön története ösztönözni a többieket?

Remélem, hogy szavaim és sikertörténetem segít majd azoknak az embereknek, akik kezelés alatt állnak vesebetegség miatt. Hiszem, hogy a kezelés sikere részben a fejünkben dől el: ‘Ha akarod, tudod.’

Mondana pár szót búcsúzóul olvasóinknak?

Bátorság, mindenkinek! Ez nem jelentheti a végét annak, hogy élvezzük az életet, azt nem hagyhatjuk!