A NephroCare oldala cookie-kat (sütiket) használ, hogy a legjobb szolgáltatást tudja nyújtani. Ha tovább böngészi oldalunkat, azzal elfogadja a feltételeinket, mi szerint a cookie-k engedélyezettek az oldalon. Bővebb információért kérjük olvassa el Adatvédelmi Irányelveinket.

A zöld szemű lány

A zöld szemű lány

Nelu Enache egykori pilóta, jelenleg vesebeteg, megosztja velünk, egy nap a dialízis központban hogyan juttatta eszébe egy kékeszöld szempár egy szép ifjúkori emlékét, amely egy kis romániai faluban történt meg vele.   

Miközben arra vártam, hogy rákössenek a dializálókészülékre, leültem a makulátlan fehér ágyra, fejemet a párnára hajtottam, és addig bámultam a plafont, amíg a szemem meg nem fájdult az erős fénytől. Ösztönösen azonnal lehunytam. Amikor újra kinyitottam, egy fiatal, kék ruhás ápoló állt előttem.

„Mennyi volt ma a súlya, uram?” – kérdezte. „80 kiló” – válaszoltam.

Ezután csatlakoztatta a csöveket és kissé felém hajolt, miközben steril vattával lefertőtlenítette a karomon a fistula helyét. Ekkor egy pillanatra találkozott a tekintetünk. A szeme kékeszöld volt, mint az óceán, vagy mint a nyári vihar közeledtét jelző felhők az égen.

Ez a szempár az ifjúságomra emlékeztetett

Pilótakiképzésem idején egy kis romániai faluban éltem, a Râmnic folyó partjánál. Az egyik szabadnapomon találkoztam egy lánnyal, akinek ilyen szeme volt. A városban leültem egy padra. Az utcában megállt előttem egy lány. Melegítőt viselt és egy labda volt a kezében. Azt kérdezte tőlem: „Nem ismerlek valahonnan? Múlt vasárnap a meccsünkön találkoztam valakivel, aki úgy nézett ki, mint te. Akarsz velem gyakorolni?”’

Így hát elindultunk az utcán. Nagyon vidám volt, a labdája minden második lépésnél pattant egyet a járdán. „Hol szoktál gyakorolni?” – kérdeztem. „A középsuliban, itt a közelben” – válaszolta. „Itt sétálunk és beszélgetünk, de nem is ismerjük egymást” – mondtam félszegen. Nem szólt semmit. Sem akkor, sem később.

Miután befejeztük a gyakorlást, hazakísértem és megvártam, amíg átöltözik. Hamarosan kijött egy világoskék ruhában. Kézen fogva sétáltunk az utcán. Amikor rápillantottam a szemem sarkából, jó érzés fogott el. Hullámos, gesztenyebarna haja a vállára hullott. És az a gyönyörű szempár...

Egy pillanatra visszazökkentem a valóságba, amikor az ápoló elkészült a fisztulával.

Az utca végén

Az utca végén átmentünk a másik oldalra a Râmnic folyó hídja felé. Nem kérdezte, hova megyünk, csak beszélt az iskoláról meg az osztálytársairól. A hídon hirtelen megálltunk. Áthajoltunk a korláton, és a kezünk összeért. Felém fordult, és a kezét a számra tette. Majdnem olyan magas volt, mint én, és cask akkor láttam igazán kékeszöld szemét. És akkor ott a hídon, a békésen hömpölygő folyó fölött, az ajkunk összeért.

„Nem fáj? Nem kényelmetlen?” – kérdezte az ápoló. Hirtelen magamhoz tértem az emlékekből, és kipréseltem magamból egy választ. „Nem, minden rendben”.  

Az ápoló kérdésére majdnem előbújt belőlem a pilóta. „A fedélzeten minden rendben” – gondoltam magamban, mint sok-sok évvel azelőtt, Boboc repterén. Ez azon a héten volt, amikor mi, elsőévesek először repültünk önállóan. Amikor egyedül találtam magam a pilótafülkében, az ülésbe szíjazva, egy megfoghatatlan érzés lett úrrá rajtam. Izgatott és ideges is voltam egyszerre. Beindítottam a motort. A motorzaj az ereimben lüktetett, mint a dializálókészülék szivattyúja, amely most a véremet keringeti.

"A fedélzeten minden rendben"

Fölengedtem a féket és fokozatosan lenyomtam a motorindító kart. „A fedélzeten minden rendben. Felszállási engedélyt kérek” – mondtam. Ahogy a startvonal felé kormányoztam a gépet, láttam, amint a srácok kézjelekkel mutogatnak nekem és a mögöttem jövő gépeknek. A kifutópálya végén a motor már maximális fordulatszámon pörgött, és én felemelkedtem a zöld mezők fölé. Felszálláskor kellemes bizsergés futott át a mellkasomon. Elértem az 500 métert.

„Itt vagyok az első kanyarnál. Engedélyt kérek a légifolyosó asználatához!” – mondtam magabiztosan. „Engedély megadva” – hangzott a válasz a földről.

A műszerfalra néztem, és a bal oldali szárny mellett megláttam a vasúti síneket. Tökéletes repülőidő volt, a gép lágyan siklott a levegőben, rázkódás nélkül. A térdemhez erősített térképre és a kezelőszervekre néztem. A pilótafülke elejéről megláttam Zoiţa falu házait. „Első ellenőrzőpont. Minden rendben” – mondtam. „Nagyon jó” – hangzott a válasz.

Pár perccel később megláttam Râmnicu Sărat városát, és gyorsan megcéloztam az Anghel Saligni vasútállomást mint jelzőpontot. Hirtelen eszembe jutott a lány, akivel vasárnap, a szabadnapomon találkoztam. A zöld szemű lány. Vettem egy éles kanyart, hogy láthassam a helyeket, ahol sétáltunk. Visszatértem a légifolyosóra és helyzetjelentést adtam: „Második ellenőrzőpont megvolt. A fedélzeten minden rendben.” „Roger!” – Érkezett a válasz.

Átrepültem a Râmnic folyó felett

Ellenőriztem a haladási irányt. Rendben volt. Nem tudom, mennyi ideje repültem, de a tekintetem a kezelőszervekre és a szabálytalan hegycsúcsokra tapadt. Úgy éreztem, megáll bennem az ütő. Nem hittem a szememnek. Az olajnyomásjelző mutatója össze-vissza mozgott. Ráfeküdtem a karra és balra fordultam.

„Visszamegyek. Esik az olajnyomás” – jelentettem. Mindenféle gondolat átfutott az agyamon. Úgy éreztem, egy kékeszöld szempár figyeli minden mozdulatomat a pozíciójelzőben tükröződve. Ellenőriztem az ejtőernyőm pántjait. „Esik a motor fordulatszáma” – mondtam. „Keressen leszállóhelyet” – hangzott a légiirányító utasítása. Lenéztem, és csak az egyenetlen talajt láttam gyorsan elsuhanni alattam.

„Megpróbálok eljutni a reptérre” – válaszoltam. A sínek, az akácos és a sportpálya. Az őrbódé és a teniszpálya. Már közel voltam. „5 km-re vagyok a küszöbtől” – mondtam. „Tiszta a leszállópálya. Leszállhat.” – jött a válasz.

A motor köhögött párat, majd megállt. A kart a mellkasomig húztam. Az ülés lökött rajtam párat. A fékcsikorgás a gerincemig hatolt. A leszállópálya közepén túl állítottam le a gépet. Azt nem mondanám, hogy megijedtem, de egész testemen úrrá lett a fáradtság és alig bírtam mozogni. Arcokat láttam fölém hajolni, amint kihúztak az ülésből. Aztán kinyúltam a füvön, arcomat fújta a szél. Meg kell találnom azt a zöld szemű lányt.